Gazdagok Amerikája

Égő pénz

Már majdnem mindenki ott volt a terasz gyönyörűen zöldellő, frissen nyírt pázsitján. A későn érkezők is megjöttek lassan, hogy hamar elvegyüljenek az ismerős társaságban. Izzott a levegő a vendégek között, ahogy társalgásba fojtott izgalommal várták az este csúcspontját. A lebukó nap sugarai csillogó fényjátékkal merültek el az öböl szelíden fodrozódó vízében. Az utolsó jachtok is befutottak a közeli kikötőbe, hogy még a sötétség leszállta előtt partra tehessék gazdag utasaikat. A már ártalmatlan napsugár a Long Island szigetének szemközti partján álló nyaralók ablakairól egy-egy vendég szemébe tükröződött. Az illető kissé hunyorítva félrefordította a fejét, de nem szakította meg a beszélgetést.

Ahogy a nap végleg lebukott a ház mögött, és a vízen is csak a szürkület fehér fényei játszottak már, a makulátlan libériába öltözött inasok ráérős, de határozott mozdulatokkal meggyújtották a teraszon körbeállított fáklyákat, különös hangulatot kölcsönözve ezzel a helynek. Mintha csak egy szokatlan szertartásra, titkos összejövetelre készülnének. A táncoló tűz fényénél, a koktélos poharak mellett a vendégek feloldódtak, a kezdeti belső szorongást felváltotta a várakozás és az afelett érzett öröm, hogy ennyi fontos ember jött össze egy helyen.

Mindenki ott volt. A cég legfontosabb emberei: a gazdasági- és a fejlesztési igazgató, a személyzeti osztály főnöke. Eljött a polgármester, a rendőrfőnök, és természetesen a tűzoltóparancsnok is. A média nem lehetett jelen, de a vezető TV adók első emberei, a legnagyobb lapok kiadói szigorúan magánemberként, régi ismerősként kortyolgatták italaikat a kellemesen lágy szellőben. Itt voltak néhányan a New York-i időkből is. Barátok, a világ vezető pénzügyi cégeinek színe-java, a fél Wall street.

Thomas végtelenül elégedett volt. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája széle, amikor visszagondolt arra, hogyan szökött meg tizenévesként a távoli Kelet-Európából, a sötét ötvenes évekből. Legmerészebb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy egyszer majd ezek az emberek lesznek a barátai. Hogy közöttük töltheti a mai estét, és mindezt a saját házában! Micsoda megtiszteltetés!

Végül az adóhivatal képviselője is megérkezett. Lassan gurult be a ház előtti parkolóba éjfekete Lexusában. Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, még egy utolsó pillantást vetett saját magára a visszapillantó tükörben, elvégre nem akárkikhez jött. Megigazította a nyakkendőjét, már megint félrecsúszott kicsit! Legalábbis ő úgy érezte. Mutatóujját finoman nyelvéhez érintve, gondosan lesimította szemöldökét. Gyengéden végighúzta kezét jól fésült frizuráján, hogy az eltévedt hajszálak is helyükre kerüljenek. Készen állt, hogy belépjen. Fekete bőr aktatáskáját kezében tartva szállt ki a kocsiból. Szorosan fogta, benne volt minden, ami ma este fontos lesz. Thomas széles mosollyal fogadta a hivatalnokot. Annyi telefonos egyeztetés után személyesen is bemutatkozott, és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, kivételesen őt is szívesen látják itt ma este.

Ahogy kiléptek a teraszra, a revizor megjelenése kissé megakasztotta a vendégsereg jókedvű italozását. Senki sem hagyta abba a beszélgetést, de a feszültség érezhetően megnőtt a levegőben. Mindenki tudta, hogy miért van itt, mindenki tudta, hogy egész este rá vártak. Mégis, amikor belép a főszereplő, a nézőtéren mindig megfagy a levegő. Ha pedig az adóhivatal a főszereplő, a levegő talán a szokásosnál is hűvösebbé válik, legalább egy pillanatra. Talán az első milliók megszerzésének kevésbé büszke pillanatai, vagy a hébe-hóba elkövetett gyerekes stiklik, amik eszébe jutnak mégoly nagy embereknek is ilyenkor. De Thomas kitörő lelkesedéssel és széles mosollyal lépett barátai közé, és a hangulatot visszaállítandó, egy őszinte bólintással jelezte, hogy minden rendben, kezdődik a show.

A jelen lévők egytől egyig követték a házigazdát a tűzrakóhelyre. A vendégek lassan végleg abbahagyták a beszélgetést, poharukat kezükben tartva, visszafojtott lelkesedéssel várták a történések alakulását. Az elhalkuló morajlás csak fokozta a várakozás már amúgy is pattanásig feszült hangulatát. A hivatalnok megállt a kisasztal mögött, és kissé zavartan mosolygott a társaságra. Talán ő sem tudta félretenni az érzést, sosem lesz itt senkinek őszinte barátja. De nem barátkozni jött ide. Dolga volt. Kinyitotta a táskáját, elővette a papírokat, a számológépet. A házigazda szót kért.

– Barátaim! Nagy örömömre szolgál, hogy otthonomban üdvözölhetlek benneteket ezen a nagyszerű estén. Remélem, ti is hozzám hasonló izgalommal vártátok a mai napot, és senki sem fog csalódottan távozni. Az előző egy évben tanúsított önmegtartóztató viselkedésem eredményeként nemsokára mindannyian személyesen részesülhettek az est fénypontjában.

Kihozták az arany dobozt. A 24 karát és a gyönyörű gyémántok a fáklyák fényénél csodásan csillogtak, sokat sejtetően sugározták a gondtalan gazdagságot. Ahogy Thomas a közönség lelkes, de szótlan pillantásaitól kísérve kinyitotta a dobozt, és egyenként, minden mozdulatot kiélvezve kivette a bankjegyeket, magában végiggondolta az elmúlt évet.

Minden bankjegy egy napot jelentett. Egy napot, melynek végén örömmel vegyes lemondással helyezte bele az újabb ezerdollárost a ládikába. Szerette volna ott, akkor, egyenként elégetni őket, minden nap. De tudta, hogy egyszerre, a barátai előtt sokkal nagyobb élvezet lesz, és ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy az újabb papírpénzt a többi mellé szorítsa a dobozban. Gyönyörűen fog égni együtt a háromszázhatvanötezer dollár, és még gyönyörűbben fog tükröződni barátai szemében az irigység e tűz fényénél! És mennyire örült az önmegtartóztató viselkedésének, amikor a hatodik hónapban rájött, hogy az elégetett bankjegyekkel nemhogy nem bűnt követ el, hanem egyenesen adót fizet! Az adóhivatal persze először hallani sem akart a bankjegyek rongálásáról, de a társadalmi státusz, amit Thomas csak a saját kitartásának és kelet-európai szívósságának köszönhetett, végül megtette a hatását. A hivatal nem ellenkezett az állam legnagyobb adófizetőjével, és fejet hajtott a különös perverzió előtt. És mivel az elégetett bankjegyeket már senki sem szeretné majd az államkincstárban beváltani, Thomas elérte, hogy a hivatalnok kellően precíz jegyzőkönyve esetén betudják a megsemmisült összeget vaskos adófizetési kötelezettségébe.

Mindezek után egész testét megborzongató gyönyörűséggel nézte a parázsló pénzdarabokat, ahogy utolsó táncukat járták a Long Island-i öböl levegőjében. Örömmel töltötte el a tudat, hogy itt lehet, hogy ezt teheti. Büszke volt magára, hogy öt perc alatt elégethet annyi pénzt, amit sokan egész életükben sem keresnek meg. És különösen arra volt büszke, hogy holnap még több lesz neki. Magában már azt számolgatta, hogy jövőre még többet kellene égetni. Hogy még nagyobb lánggal égjen, még nagyobb legyen az öröm, még nagyobb az irigység!

Az adóhivatal képviselője kissé tartózkodóan figyelte az eseményeket, megpróbált legalább lélekben kimaradni e számára perverz szertartásból. Ahogy a vörösen izzó papírdarabok élettelenül fehéredtek el a szeme előtt, kissé megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az összes bankjegy hibátlanul elégett. Beletörődve írta alá: 365,000 dollár adó befizetve. És Thomas arcán szélesebb lett a csalfa mosoly. Pazarolt is meg nem is…

 

Ez az írás egy átdolgozott verzió. Az eredeti 2003-ben jelent meg amerikai utazásomról szóló blogomban, szintén Gazdagok Amerikája címen, és a linkre kattintva olvasható.

Kép: mylot.com

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

css.php
Print