Ibi olyan gyönyörű volt, mint a virág, amiről elnevezték. Hosszú, barna haja az ártatlanságát jelképező fátyolként omlott kecses hátára, és takarta el sokat sejtetően vékony derekát. Ő volt az, aki segített kiheverni a Hajnibaba elvesztése miatt érzett fájdalmamat. Mert a lelkem összetört, ez nem vitás.
’96 nyarát a szobámba zárva töltöttem. Csak néha nyitottam ki az ajtót, amikor anya beadta a reggelit vagy vacsorát, meg amikor leszaladtam az újságárushoz újabb adag füzetért. Mert olvasnom kellett. Még több Romanát, Júliát, Tiffanyt és Biancát. A bajt, rájöttem, az okozta, hogy nem merültem el kellően az érzéki szerelem tudományában. Kicsi volt a szókincsem, és gondolataim nem olvadtak egybe e gyönyörű füzetek érzelmekkel csordulásig telt történeteivel. Megannyi átolvasott oldal ellenére még mindig csak a testi gyönyörökre tudtam koncentrálni, amikor Hajnibabát láttam vagy rá gondoltam.
De ennek véget kellett vetnem! Meg kellett tapasztalnom a csodás érzékek valódi világát. És ezért egész nyáron csak olvastam, olvastam és egyfolytában olvastam. Még ősszel sem éreztem eléggé felkészültnek magam az igaz szerelemre, amikor azonban az újságárustól hazafelé tartva, egyszer csak rám kiáltott valaki az utcán:
‑ Vigyázz!
Egy csilingelő női hang volt, de nem tudtam, honnan jött. Nem is volt alkalmam rájönni, mert ebben a pillanatban valaki nekem ugrott, és fölborított a járdán.
Azt sem tudtam, hol vagyok. Úgy néztem körbe, mint amikor sípba fújás után a Lánchíd utcában találom magam. De ez a Bercsényi utca volt, és nem fújtam a sípba. Akkor meg mi történt?
‑ Ne haragudj! Csak nem akartam, hogy belelépj a kutyagumiba! ‑ Ibi ott ült mellettem a földön, és gyöngyözően nevetett. Ha csak az arcára néztem az jutott eszembe, hogy menten belé tudnék szeretni.
‑ Te löktél föl? ‑ kérdeztem.
‑ Igen, és én is kiáltottam rád. De ugye nem lett semmi bajod?
‑ Nem, csak meglepődtem. Nem szoktam hozzá, hogy csinos lányok lökjenek fel az utcán.
‑ Nem szoktam hozzá, hogy csinos fiúk lépjenek Dongó kakijába! ‑ a mosolya szívdöglesztő volt. Tudtam, hogy el vagyok veszve. Ott helyben beleszerettem. ‑ Éppen össze akartam szedni, amikor te meg erre jöttél.
Akkor vettem észre a zsemleszínű labrador retrievert, ami odajött hozzám, és először a kezem, aztán az arcom kezdte nyalogatni. Ibi kezében egy nejlonzacskó volt, amivel gondosan felszedte Dongó piszkát, és elvitte a közeli szemetesbe. Abban az időben még nem sokan csináltak ilyet Budapesten.
‑ Helyes kutya ‑ mondtam, és most valahogy komolyan is gondoltam. Sosem hittem volna, hogy hagyni fogom, hogy egy állat nyalogasson. Hát még hogy ez ne is zavarjon…
Ibivel minden tökéletes volt. Néha elgondolkozom azon, hogy miért van az, hogy életem három legfontosabb nőjéből kettőbe úgy botlottam az utcán. Vagyis hogy ők botlottak belém. Merthogy anya az egyik a háromból, de ő nyilván más. De a sípos lány és Ibi is, mindketten a semmiből termettek ott egyszer csak, és aztán mindketten alapjaiban változtatták meg az életemet.
Boldog voltam. Nem kellett több Romanát meg efféléket olvasnom ahhoz, hogy megtaláljam az igaz szerelmet. Ibivel gyakran éreztem úgy magam, mintha nem is két ember lennénk, hanem egy. Egymás gondolataiból olvastunk, támasz és társ voltunk a másiknak minden helyzetben. Semmi többre nem volt szükségem.
Már tavasszal összeköltöztünk. Ami összetartozik, azt kár késleltetni, és ebben mind a ketten egyet értettünk. Szerencsére anyáék sem szóltak semmit. Ahogy megismerték Ibit, ők is örültek, hogy ilyen társat találtam. Ráadásul nem is mentünk messzire, mert Ibi szülei egy saroknyira laktak, és a sajátjuk alatt vettek a lányuknak egy kis lakást. Ezt én nem bántam. Ibi nagyon jóban volt a szüleivel, akik tényleg jó fejek voltak. Bár akkor még nem láthattam, hová vezet majd ez a dolog.
’97 és ’98 a legnagyobb boldogságban telt el. Néha azért megpróbáltam visszaidézni, mit is csináltam ebben az időben az előző életeimben, ha másért nem hát azért, hogy elégedetten ismerjem el, megtaláltam az élet valódi szépségét. Unalmas egyetemi életet éltem az elsőben, kocsmákkal, haverokkal, meg hébe-hóba felszedett csajokkal. A részletekre nem emlékeztem, de valószínűleg nem is voltak fontosak. Második életem már jobban megmaradt, de egyáltalán nem voltam rá büszkébb. A kirándulások a távoli, egzotikus szigeteken, a rengeteg lány, akiket akkoriban megkaptam, a dollármilliók, amiket elköltöttem nem tudták feledtetni azt a hazugságot, amivel saját magam áltattam.
Ez, a harmadik élet azonban teljesen máshogy alakult. Ismét áldottam a sorsot és a lányt ’95-ből, amiért nekem adta a sípot. Ha most nem is arany dobozban, de egy gyönyörű, kalocsai mintás kendőbe tekerve őriztem a közös íróasztalunk számomra fenntartott fiókjában. Ez volt az egyetlen dolog, amiről Ibinek nem beszéltem, és amit nem szerettem volna, ha megtalál. Nem akartam, hogy tudjon az előző életeimről, hogy egyáltalán léteznek. Az az én titkom volt, amit szerettem volna magamnak megtartani. A nőim nem zavartak, azokról nyugodtan beszéltem vele, de valami más igen. Nem tudtam mi az, de nem is akartam foglalkozni vele. A síp egyszerűen az én dolgom volt, ami nem tartozott másra.
A baj aztán hirtelen ütött be. ’98 tele volt, Karácsonyra készülődtünk.
‑ Kriszu gyere, hajtsd ide a fejed ‑ mondta egy fárasztó nap végén, amikor a nappaliban ültünk a kanapén. Szerettük így a TV-t nézni, vagy csak egymást, és beszélgetni. ‑ Szeretsz?
‑ Soha nem szerettem nálad jobban senkit ‑ válaszoltam, de nem értettem miért kérdezi. Talán éppen az igaz szerelem egyik jele volt, hogy nem kellett állandóan ismételgetnünk a másiknak, mennyire szeretjük is egymást. Egyszerűen tudtuk, hogy így van.
‑ Én is szeretlek. Nagyon.
Felültem, mert éreztem, hogy valami baj van. A szemei könnyesek voltak. Hirtelen rossz érzés lett úrrá rajtam. Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudtam megszólalni
‑ Baj van ám ‑ tette hozzá már jóval később. Én még mindig nem jutottam szóhoz. A szívem hevesen vert. Olyan érzés volt, mintha valaki ki akarná szakítani a helyéről. Pedig még azt sem tudtam, mi a baj.
‑ Ugye nem csaltál meg? ‑ kérdeztem végül, mert nem jutott más eszembe. Valamiért bevillant Era az első életemből, és hogy mennyire utálom azt az érzést, amikor az ember nője mással van.
‑ Te is tudod, hogy nem. De ez talán annál is rosszabb…
‑ Mi az? ‑ Ez most már kezdett komoly lenni. Felültem, és Ibi szemébe néztem.
‑ Anyuék elköltöznek. Apu kapott egy állást Amerikában, Kaliforniában.
‑ És ebben mi a baj? ‑ kérdeztem, bár sajnos tudtam a választ. Ibi túlságosan kötődött a szüleihez.
‑ Ott kint jobb egyetemek vannak. Apa el tudja intézni, hogy átvegyenek a Berkeley-re. Én is velük megyek.
Nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy csatlakozzam hozzájuk. Talán nem bánták volna. De éppen ez a talán volt az, amiért nem is gondoltam erre. Ha annyira szeretett, miért így közölte velem? Miért nem vont be a döntésébe? De ha a Berkeley és én közöttem az elsőt választotta, akkor talán mégsem szeretett igazán, teljes szívvel. Akkor talán az egész mese az igaz szerelemről, az egész harmadik életem egy nagy hazugság volt. Legalább akkora, mint az előző.
Kép: Aha-Soft