Krisztián vagyok

A Síp - folytatásos online novella

Krisztián vagyok, nemrég múltam 35 éves. Hogy miért kezdtem bele ebbe a történetbe? Nem is tudom. Talán csak szerettem volna valakinek elsírni a bánatomat. Voltál már úgy, hogy semmi sem jön össze, amit szeretnél? Amikor mindenből eleged van, és csak azt érzed, hogy az egész világ összeesküdött ellened? Én most valahogy így érzem magam. Egy csúszdára kerültem, egy végtelen hosszúra, amiből sajnos már nincs kiszállás. És minél jobban kapálózom, annál gyorsabban csúszom. Lefelé, bele a semmibe.

2011. ősze van, és egyre többet gondolok arra a sípra. Milyen sípról beszél ez, kérdezhetnéd. Egy kis fa sípról, amit egy lánytól kaptam még tizenhat évvel ezelőtt. Véletlenül találkoztunk a Lánchíd utcában, de erről inkább most nem írnék. Talán később. Sokszor eszembe jutott azóta az a síp, de valahogy mindig elhessegettem a gondolatot. Talán nem hittem benne. Vagy talán még abban sem hittem, hogy egyáltalán szükségem lehet rá. Soha nem éreztem elég nyomasztónak az életem ahhoz, hogy megfújjam azt a sípot. Hogy visszamenjek a múltba, és megpróbáljam újrakezdeni. Most viszont úgy érzem, nincs már más megoldás. Semmi másban nem bízhatok, semmi más nem tud már kihúzni onnan, ahová kerültem. Ha igaz, ha nem, amit a lány a sípról mondott, meg kell fújnom előbb-utóbb.

Igazából nem is tudom, hol kezdődött az egész. Hol csúszott félre az életem. Pedig sokat gondolkoztam rajta mostanában. Túl sokat is talán. De hogy mire jutottam…? Hát nem sok semmire.

Erát szerettem. Sosem gondoltam, hogy komoly kapcsolat lesz belőle, de végül jól megszoktuk egymás mellett. Igazából miatta mondtam le a reménytelen, vég nélküli csajozásról is. Tudod arról, amikor az ember minden hétvégén lemegy bulizni, semmi másért csak hogy fölszedjen valakit. Aztán jó esetben egy hétig tart, rossz esetben egyedül mész haza.

Era mellett ez nem hiányzott. Kedves volt, és a szex is jó volt vele. Nem kellett jobb. Még akkor sem, amikor ő az éjszakákat már a Kövér Tominál töltötte. Még akkor is meg tudtam volna neki bocsátani. Persze talán még most is meg tudnék, ha visszajönne… De a dolgok nem így alakultak. Az érzés rosszabb volt mindennél. Szorított a gyomrom, és legszívesebben leugrottam volna az emeletről. Öt éves kapcsolat után az üres lakásba hazamenni, és tudni, hogy a nőd éppen az egyik barátoddal van, ezt nem kívánom senkinek. És én még akkor is azt akartam, hogy visszajöjjön hozzám.

De Erának nem kellettem. „Melletted sosem tudnék az a nő lenni, aki valójában vagyok.” Ennyit mondott csak, már a nevemet sem mondta ki egy ideje. Közben végignéztem, hogyan pakolja be a bőröndjébe a kis rádiót. Azt, amit közösen vettünk még tavalyelőtt Karácsonyra. De mindegy volt, nem bántam. Hadd vigye. Úgyis csak rá emlékeztetett volna. Egy hétig pakolt, kiürítette a lakást. Elvitt mindent, ami az övé volt, és mindent, ami közös. De nem bántam ezt sem. Valahogy nem tudtam tőle sajnálni a dolgainkat.

Persze volt itt más is. Ha már Era összepakolt, legalább kevesebb dolog maradt a lakásban. Kevesebbet kell majd magammal vinni, amikor a bank kirak. Mert kirak, az már nem kérdés. Amióta Era lelépett, már nem bírom fizetni a hitelt sem. Addig is nehezen ment, de most már teljesen leálltam vele. Minek, ha úgyis úszik a lakás? Svájci Frank, tudod. Szerintem hallottál már róla. Hát ha valaki szívott ezzel öregem, akkor az én vagyok. Három szoba, mert kell majd a gyereknek. Milyen gyereknek, kérdezhetnéd. Gyereket terveztünk Erával, gyereket! Most meg…? Erről inkább nem is beszélek. Nővel sem voltam már vagy fél éve.

Talán ezt még túléltem volna. Belebetegedtem ugyan, hogy otthagyott, de az ember legyen férfi, és szokjon hozzá az ilyenhez. Csak a munkám maradt volna meg. De nem. Az sem. A fél csapatot szélnek eresztették, amikor létszámleépítés volt a cégnél tavasszal. Persze, hogy én is beleestem! Naná. Mondjuk, emiatt már nem is panaszkodhatok. Mármint hogy engem is elküldtek. Miután Era lelépett, sokszor virrasztottam át az éjszakákat. Sírva, töprengve, várva valami megmentő angyalra, ki tudja kire, aki véget vet a rossz álmomnak. De az angyal nem jött, a reggel annál inkább. Kialvatlanul az ember pedig már nem ugyanaz, amiért annak idején felvették a céghez. Még örülhetek, hogy legalább eddig megtűrtek.

Aztán meg a család is. Nagyapám most halt meg a nyáron. Nyolcvanöt éves volt, az igaz, de akkor sem jó érzés, amikor az ember nagyfaterja elmegy. Amikor apámtól megtudtam a hírt, bevallom pár percig csak zokogtam. Rám törtek az emlékek gyerekkoromból, és nem tudtam velük mit kezdeni. Eszembe jutottak a közös barkácsolások a házuk mögötti kis fészerben, vagy a tehenek a TSZ-ben, amiket századszor is ugyanolyan izgalommal vártam, amikor náluk jártunk Békésben. Azt mondják, amikor valaki elmegy, a temetés segít lezárni a bánatot a rokonoknak. Hát nem tudom, én ezzel nem így voltam. Csak még rosszabbul lettem az egész ceremóniától. A temetőben állni, hallgatni a sok síró rokont, és azon gondolkozni, hogy ki lesz a következő. Hogy mikor jönnek majd a szüleim, mikor jövök esetleg én.

De a szüleimnek egyelőre más gondjai vannak. Bár az igazat megvallva ettől sem érzem egyáltalán jobban magam. El akarnak válni! Harmincöt év után, érted? Normálisak?! Nem hiszem. Talán örülhetek, hogy az én csajom most lépett le, és nem akkor, amikor már egy egész élet lett volna a hátunk mögött.

Szóval nem tudom, lehet-e ez egyáltalán még ennél rosszabb. Már a bank leveit sem bontom ki. Nem érdekelnek. Egyenesen a kukába dobom őket, még a lépcsőházban. Amikor egyáltalán lemegyek. Mert nem megyek már le túl gyakran. Mostanában teljesen magamba fordultam. Nézem otthon a falat, és csak várom, hogy történjen valami. És minél inkább várom, annál inkább azt érzem, hogy nincs kiút. Nincs remény.

Most is itt vagyok, ülök a lakásomban, ami még ki tudja meddig az enyém, és bámulom a falat. És már ahhoz sincs kedvem, hogy szarul érezzem magam. Minek?! Attól sem lesz jobb senkinek. Úgy érzem, soha nem éreztem még ennyire, hogy nincs más választásom. Egy út lehet talán, ha egyáltalán még van valami számomra. A síp, amit attól a lánytól kaptam. Azt mondta, ha egyszer majd úgy érzed, hogy vakvágányra futott az életed, fújj bele. Minden, amit addig tettél, elszáll a füttyel, és te újrakezdheted. Itt és most, mintha semmi sem történt volna.

Hát én most úgy érzem. A kezemben fogom a sípot, és nézegetem. Néha a számba veszem, de nem fújok bele. Nem tudom, hogy higgyek-e benne egyáltalán. Talán az egész csak egy mese. Kamu, átverés ez is. De már az is mindegy lenne. Még egy dolog, amivel átvert valaki. Na és?! Az már nekem nem sokat számít.

Nem tudom, mi az mégis, ami ehhez a síphoz vonz. Valami mágikus erőt érzek, amikor csak rá gondolok. Akarom, hogy működjön, mindennél jobban akarom. Meg akarom fújni, és elölről akarom kezdeni az életem. Mert ahogy most élem, annak már nincs semmi értelme. És mikor lenne jobb időpont, ha nem most? Ennél jobban már úgysem futhat vakvágányra az életem. Ennél jobban már biztosan nem.

Végül is elhatároztam magam. Megfújom. Ha nem működik, hát annyi. Ha meg működik, talán kapok még egy esélyt. Vettem hát egy nagy levegőt, becsuktam a szemem, aztán belefújtam a sípba.

Külön köszönet a képért a Toydaynek!

2 Comments

  1. Gábor

    Szia!

    Őszintén gratulálok az írásaidhoz, remekül sikerültek! Tegnap délután csak a blogot olvastam, és észre sem vettem milyen gyorsan telt az idő.

    További sok sikert kívánok, és remélem lesznek még új részek!

    üdv. Gutyán Gábor

    Reply
    1. bmintbalazs (Post author)

      Nagyon köszönöm Gábor, örülök, hogy tetszett!

      Reply

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

css.php
Print