Amikor megfújtam a sípot, először azt hittem, nem történik semmi. Hangot legalábbis nem hallottam. Mégiscsak átverés, gondoltam. De aztán hirtelen azt éreztem, hogy a világ fordul egyet velem. Mintha jött volna valaki, és megragadott volna a fejemnél fogva, hogy körbe-körbe rángasson, mint egy rongybabát. Aztán az érzés ahogy jött, úgy múlt el, és hirtelen egy sötét utcán találtam magam.
Zavartan néztem körbe, és lassan fogtam fel, hol vagyok. A Lánchíd utca volt az, a Vár alatt. Éjszaka volt, de valahogy furcsa. Szokatlan. Időbe telt, mire rájöttem, miért. A fehér fények, amik az utcai lámpákból világítottak, a kevés autó, amit láttam elmenni. Egy Lada, Egy Trabant, meg egy Opel Kadett. Fél percre rá jött egy Ford Escort, meg egy zöldesszürke 3-as Golf, ami úgy csillogott, mint amit most hoztak ki a szalonból. Vadiúj 3-as Golf, érted?! Nem sokkal később valami doboz alakú teherautó, amihez foghatót már régen nem láttam, pöfögött el mellettem a másik irányból. Mi ez? Valami mesébe csöppentem talán? Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a múlt elevenedett volna meg előttem.
A múlt… Uram Isten! Hát tényleg igaz lenne?
A víz kivert, és valami félelmetes borzongás futott végig hirtelen a hátamon, egészen a lábamig. Mi ez? Hol vagyok? Vagy inkább mikor? Találnom kell azonnal egy embert, akit megkérdezhetek!
Az utca annyira üres volt, amilyennek már régen láttam Budapestet. Egyetlen járókelő sem volt rajta. Talán kihaltak mind? Vagy csak valami díszletbe csöppentem? Egy filmforgatásba? De a néha-néha felbukkanó őskövület autók arra engedtek következtetni, hogy mégiscsak van itt élet. Hirtelen valami hangos zúgásra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem. A 86-os busz! De milyen furcsa! A régi fajta kocka Ikarus, de most mintha új lenne. A nyolcvanhatos? Hiszen akkor még éjfél sincs, gondoltam. Korán van még, és így még meglepőbbnek tűnt az a kevés élet, amit az utcán láttam. A csuklómra pillantottam, csak úgy reflexből, de meglepetésemre rajta volt egy óra. Fél tizenkettőt mutatott. De milyen óra ez? Hiszen én már jó öt éve nem hordok ilyet, csak a telefonomat. Ijedten tapogattam meg a zsebemet, és a telefonom nem volt sehol. Kivert a víz. Hol hagytam el? Le kell tiltatni, még mielőtt valaki a számlámra telefonál!
De az elvesztett telefonról eszembe jutott még valami. Hiszen ez az az óra a kezemen, amit még Pista bácsitól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. És amit elhagytam Horvátországban. Mikor is volt az? Már vagy tíz éve, talán 2001-ben. Akkor meg hogy került most vissza hozzám? Gyorsan lenéztem a pólómra meg a gatyámra. Az a farmer volt, amit még az egyetem alatt annyira szerettem, hogy akkoriban éjjel-nappal hordtam. Még a diploma előtt szétszakadt rajtam. Most meg vadi újnak látszott. Hű, azért ettől most megint kirázott a hideg. Ha ez az egész tényleg az, amire gondolok, akkor durva lesz…
A busz megállt a Lánchídnál, és egy középkorú férfi szállt le róla. Beszélnem kell vele! Nekiiramodtam, és magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen ment a futás. Pillanatok alatt ott termettem a férfi mögött, és még csak nem is lihegtem.
‑ Álljon, meg! Kérdezni szeretnék valamit!
A férfi sietősebbre fogta a lépteit.
‑ Álljon meg kérem! Nem akarom bántani. Csak azt mondja meg, hogy mennyi az idő!
Visszafordult, és rám nézett. Láttam, ahogy felmér, majd amikor észreveszi a kezemen az órát, hirtelen megfordul és elindul.
‑ Van órám, de nem tudom az évet ‑ kiáltottam utána, és mivel erre még sietősebbre fogta, futásnak eredtem. Néhány másodperccel később megálltam előtte, és amennyire csak tudtam, olyan ártatlan képpel kérdeztem meg. ‑ Csak az évet mondja meg! Milyet évet írunk most?
A férfi tetőtől talpig végignézett rajtam, majd rosszalló tekintettel válaszolt.
‑ Ezerkilencszázkilencvenöt ‑ mondta, és miközben a fejét rázva továbbindult, a bajsza alatt még hozzátette ‑ hülye szipus.
De én már ezzel nem is foglalkoztam. Mármint a szipus megjegyzésével. Csak arra az évszámra tudtam gondolni, amit tőle hallottam. Hát mégiscsak igaz volt! A megérzés, a sejtés valósággá vált. A síp működött. Pár perccel ezelőtt még 2011. rideg és nyomasztó valóságával küszködtem, most meg itt vagyok, tizenhat évvel korábban. 1995-ben.
És már csak azt kellene tudnom, hogy ki is voltam valójában 1995-ben…
Kép: Mattahan (Paul Davey) és Szilágyi Balázs