Azon a pénteken már rég nem látott másfél százalékot esett a NASDAQ, az amerikai internetes tőzsde, és a piaci pletykák elkezdtek lábra kapni. Este az öreg Bandi idegesen hívott fel, és nem tudtam meggyőzni, hogy nincs miért aggódni. Jött a hétvége, mondtam hogy aludjon erre egyet, hétfőre kitalálok valamit.
Na ezt nem kellett volna. Öt évig nem sikerült anyáékat rábeszélni, hogy tőzsdézzenek. Ők már ehhez öregek, más világban nőttek fel, meg ilyenekkel jöttek. Persze azt a kis pénzt elfogadták, amit havonta küldtem nekik, de azt szívesen tettem. Nem is akartam őket belerángatni abba, amivel nem érezték jól magukat. De akkor, azon a hétvégén tudtam, hogy mindent egy lapra kell feltennem. És ez az egy lap, sajnos, a szüleim voltak.
Az egész hétvégét náluk töltöttem, a XI. kerületi lakásban, ahonnan már négy éve elköltöztem. Vasárnap estére sikerült őket rábeszélnem, hogy szálljanak be a tőzsdébe. A lakásukkal.
Aztán jött az a hét, ami mindkét életemben együttvéve is a legrosszabb volt. Hétfőn még estek az árak, de én teljesen nyugodt voltam. Szeptember 11-ig töretlen a tőzsde útja felfelé, biztos voltam benne. Bandi bát is sikerült megnyugtatnom azzal, hogy anya és apa közben aláírta a jelzálog szerződést. Életük féltett kincsét, a polgári lakást tették fel azért, hogy befektessék a fiacskájukkal az amerikai tőzsdén. Még aznap útra is indítottuk a pénzt a tengeren túlra, amit cserébe a bizalomért éppen az öreg Bandi kölcsönzött nekik. Ismét szent volt a béke közöttünk.
Kedden aztán úgy tűnt, hogy tényleg nekem lett igazam. Az árak már a nyitáskor elkezdtek fölfelé kúszni, és mindenki megnyugodott, hogy csak egy pillanatnyi kilengésről volt szó. A húsz legnagyobb befektetőmet személyesen hívtam föl, és győzködtem arról, hogy minden pénzüket fektessék be most nálam, amikor a piac majd igazán megindul. Bandi bá elégedetten hívott délután, hogy gratuláljon és elnézést kérjen.
‑ Nem csalódtam benned fiam most sem ‑ a szavaira a mai napig emlékszem. ‑ Ha gróf lennék, a címemet biztosan neked ajándékoznám azért, amennyit nekünk ezen az amerikai tőzsdén kerestél!
Tudtam, hogy ez igencsak sokat jelentett, mert Bandi bá azért olyan fajta kommunista volt, aki nem bánta volna, ha éppen gróf lehet.
De az öröm nem tartott sokáig. Még aznap elindultak lefelé az árak, és két nap alatt 10%-ot esett a tőzsde. A következő hónapokban Amerikában egy nemzedék vesztette el megtakarított pénzének jelentős részét. Ez volt az, amit első és második életemben is úgy hívtak, hogy a dot-com lufi kipukkanása. Csak hát az elsőből nem emlékeztem rá, vesztemre.
Sosem gondoltam volna, hogy lehet annál rosszabbul érezni magam, ahogy 2011 őszén éreztem, mármint az első életemben. De az élet úgy hozta, hogy sikerült ezt is felülmúlnom.
Nyáron anyáéknak már költözniük kellett, Bandi bá szó nélkül vitte a polgári lakást. Én csak azért nem mentem velük Mezőkovácsházára, anyai nagyanyám hátsó szobájába lakni, mert már Argentínában voltam. Sikerült még valamit kimentenem készpénzben, hogy a repülőjegyem és a kinti életem első pár hónapja meglegyen. De rohannom kellett, és egy délután alatt hagytam el az országot. Több ezer egyetemistának és nagyobb befektetőknek tartoztam tetemes pénzzel, ráadásul az egészet illegálisan csináltam. Persze Bandi bá az első intő jelre kihátrált mögülem, esélyem sem volt, hogy az ő farvizén majd megúszom. A kapuk varázsütésre záródtak be előttem. Megtapasztaltam milyen az, amikor azok az emberek, akik nemrég még oly szívesen vacsoráztak velem, most letagadták, hogy egyáltalán ismernek.
Talán túléltem volna mindezt, és talán kihúzom magam valahogy a sárból. Szembeköpve magam minden reggel a tükör előtt, amiért a szüleim lakását elúsztattam, de új névvel, új arccal új életet kezdek Argentínában. De akkor már minden más volt. Akkor már tudtam, hogy van egy sípom, amit éppen azért kaptam, hogy az ilyen helyzetekből az húzzon ki engem. És ugyan felmerült bennem a kérdés, vajon működni fog-e másodszor is, de az igazat megvallva nem sokat gondolkoztam.
Buenos Aires-i apartmanom teraszán végignéztem még egyszer utoljára a város fényein, aztán ismét megfújtam a sípot.
Kép: Vicente Laurino