Mindig szerette a tűzijátékot

Mindig szerette a tűzijátékot. Sohasem értette, hogy mi nyűgözi le ennyire ezekben a felvillanó, majd kihunyva aláhulló fényjátékokban. Az apró csillagok hosszú utazás után újra és újra felragyogtak az égbolton, hogy a szivárvány összes színében pompázva bevilágítsák az éjszakát, majd elhalványulva eltűnjenek a semmiben. Talán az élet körforgására emlékeztették? A saját életét látta tükröződni az égi játékban?! Számára maga az élet sem volt más, mint egy tűzijáték. Csodának tartotta az életet, megfejthetetlen gyönyörűségnek, ami tündöklően ragyog, hogy aztán lassan kihunyva átadja helyét az utána következőknek.

Amikor csak tehette, megnézte a tűzijátékot. Nem számított hely és idő. Mindent maga mögött hagyva, mindenről megfeledkezve utazott a következő látványossághoz, bárhol is legyen az. Aki ismerte e szenvedélyét, csak nevetett rajta. De számára olyan ellenállhatatlan vonzalmat jelentett az égi csoda, hogy akár egyetlen alkalmat kihagyni is az élet szépségeinek eltékozlásának gondolta.

Voltak kisebb tűzijátékok és nagyobbak. Volt, amit a hegytetőn rendeztek, ő ezt a völgyből nézhette. Volt gyakran a városban, a házak között. Volt tengerparton, a víz fölött. Mindez nem számított. Ahogy az sem, hogy a legmodernebb látványosságok kápráztatták a közönséget, vagy csak néhány rakétából álló privát tüzet leshetett a bokrok mögé bújva, a hidegben dideregve. Csak a tűzijáték számított. A fény és a körforgás. Ahogy a semmiből fény lesz, a fényből semmi. Csak az.

Talán ha újra születhetne, biztosan tűzijáték készítő lenne. De mégsem! Az elrontaná a varázsát. Szörnyű lehet munkaeszközként nézni e csillogó teremtményekre, néha akár idegenkedni tőlük egy fárasztó munkanap után. Nem, ilyet ő nem szeretne. Ha újra születne, akkor sem csinálna semmit másképp. Akkor sem hagyna ki egyetlen alkalmat sem. Megnézne minden tűzijátékot. Akkor is csak a tűzijátékért élne.

Egy nyári estén állt a tóparton, és nézte a repülő rakétákat. A robbanó fényeket, ahogy beragyogták a vizet, a parti fákat. Csodálatos volt. Egyik durranás követte a másikat, ahogy kémia és fizika karöltve életre keltette e játékszereket. Egymás után szálltak föl a láthatatlan rakéták, hogy hátborzongató, gyönyörű robbanással, egy nagy bumm kíséretében csaljanak halandó világosságot a sötét égboltra. Amikor a hang eljutott füleihez és a látvány szemeihez, az semmihez sem hasonlítható borzongást jelentett számára.

A töltet pályája csúcspontján elemi hang- és fényhatással adta a világ tudtára: megszülettem! Csillámok milliárdjai, imént még egy parányi patronba zárva, engedelmeskedtek a természet leküzdhetetlen törvényeinek, gyúltak meg és távolodtak egymástól. A semmiből kirobbanva egyre újabb és újabb darabok keltek életre. Az imént még sötét folt helyén most egy egész világ rajzolódott a végtelen mindenségre. Világ, amely állandóan változott, amely tele volt meglepetésekkel. Világ, ami egyben megállíthatatlanul haladt a végzete felé.

Nem láthatta, mert messziről csak a ragyogó színes fények azok, amik látszanak, ahogy az egyre újabb és újabb izzó darabok körül a hatalmas erők hatására por és gázok összetömörülnek, egész kis égitesteket alkotnak. Külön élet zajlott ezeken az égitesteken. Nem is lehetett ezt a külső szemlélő szemével nézni. Kintről minden olyan gyors volt, minden csak egy hirtelen felvillanó és elhalványuló fényfolt. De belülről nézve százszor érdekesebb, milliószor lassabb volt ez a világ. Belülről az égő fény gyönyörű csillagnak tűnt, a porszemcse életet adó bolygónak.

Bolygók és csillagok, melyek élték saját életüket e külön világban, mozogtak, formálódtak. Ami előbb belül volt, az kívül került, ami fönt volt az alá szállt, ami az imént még folyt, az most megszilárdult.

Oly erősen világított a csillag fénye – tűzijáték talán csak a messziről nézelődőnek –, hogy a bolygók apró teremtményei, amelyek nemrég még ki tudja hol és hogyan léteztek a világegyetemben, először csak kisebb, majd egyre bonyolultabb csoportokba szerveződtek. Mozogtak, éltek és meghaltak. Az idő lassan telt számukra. Évezred volt az, ami csupán egy szempillantás a kívülről gyönyörködőnek.

Évmilliárdokkal később, ahogy a saját idejük múlott, e parányi bolygók egyikén egy lény odaadó csodálattal figyelte a napot az égbolton, ahogy alábukott a látóhatáron, lassan előkészítve a helyét a sötét éjszakának. Figyelte, és az élet körforgására gondolt. Ahogyan tündöklően ragyog, hogy aztán lassan kihunyva átadja a helyét az utána következőknek. Csodálattal töltötte el a nap látványa, ahogy csodálattal töltötte el minden fényjáték. Mert mindig szerette a tűzijátékot…

 

Kép: anthonycramp Flickr felhasználó, cc license.

2 Comments

  1. J

    Fraktàl-novella : )

    Reply
    1. Szilágyi Balázs (Post author)

      🙂

      Reply

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

css.php