Cián került a Tiszába?

2000-ben egy 360-as Ferrari Spiderrel jártam. Hétvégén. Hétköznaponként egy Angliából használtan vett jobb kormányos Bentley-vel, ami azért elég megalázó volt. Ideje lett volna már egy újra cserélni.

Sosem felejtem el azt a napot, március 10-e volt, péntek. Nem emlékeztem rá előző életemből. Fogalmam sem volt, hogy ez a péntek feketébbre fog sikerülni, mint bármelyik másik.

A Tisza gátja aznap délután szakadt át, és a cián elöntötte a folyót. De én erre igazából egyáltalán nem figyeltem. Nem érdekeltek a tiszai halak, mert amit ettem azt úgyis a tengerből hozták nekem. Frissen, repülőn. Csak úgy megmaradt bennem ez a Tiszás dolog, mert utána mindenki erről beszélt. Én meg kaptam a fejemhez amikor már késő volt, hogy a baj nem jár egyedül. Mert nem ez volt az egyetlen baj azon a napon.

Akkoriban magyar részvénnyel már nemigen kereskedtünk. Az igazán jó időknek itthon vége volt, a nagy pénzt a tengerentúlon lehetett csinálni. Unottan mentem be az irodámba délután, amikor az amerikai kereskedés elindult. A falra szerelt képernyőkben mentek a betűk és a számok, de nemigen foglalkoztam velük. Hozzászoktam már ahhoz, hogy bármit is csinálok, a nap végén úgyis több pénzem van, mint az elején. És a hírhedt szeptember 11-ig több, mint egy év volt még, nem volt mitől tartanom.

Nem is én vettem észre. Épp valamilyen magazint olvasgattam. Ha jól emlékszem kézzel készített svájci órák voltak benne, és a Heatrow-n vettem múlt héten, hazafelé a Karibi télbúcsúztatóról. Szóval éppen nézek egy 20.000 dolláros Audemars Piguet órát, kéne már egy ilyen, gondolkodom rajta, amikor eszeveszett dörömbölést hallok az ajtómon. Nem hallottam ilyet már jó ideje, és nem szerettem. Ne dörömböljenek az én ajtómon, nem azért van ott. Ez meg ráadásul végképp nem az a fajta dörömbölés volt, amitől az ember úgy érzi, hogy ő irányít másokat. Hanem olyan sürgető fajta dörömbölés, amin nagyon felhúztam magam. Merthogy ennek az életemnek egyetlen célja volt, hogy ne mások irányítsanak engem. És ezt most valaki úgy látszik, keresztül akarta húzni.

De hogy még inkább azt érezzem, az események elkezdtek kicsúszni a kezemből, Hédi, a titkárnőm, aki az ajtó túloldalán állt, hamar abbahagyta a dörömbölést, és se szó se beszéd, rám törte az ajtót. A saját szobám ajtaját, egy titkárnő!

‑ Krisztián! Ezt látnod kell! Azonnal nézd meg a NASDAQ-ot! ‑ esett nekem.

A NASDAQ az amerikai internetes tőzsde volt, ahol a dollármillióinkat csináltuk. Tudtam, hogy valami baj van, mert különben nem szólított volna Krisztiánnak.

Ránéztem a monitorra, de nem volt ok aggodalomra. Hédi eltúlozta a dolgot. Azért végül is nem haragudtam rá, jót akart. Mert tényleg fura volt abban az időben, hogy az internetes cégek részvényei másfél százalékot essenek napon belül. Ilyesmi nem fordult elő ugyanis mostanában, amikor az árak napról napra felfelé másztak olyan ütemben, hogy az ember már-már beleszédült a gyarapodásba, ha a bankszámláját ellenőrizte.

De mindez a kis esés csak azokat ijeszthette meg, akik nem ismerték a jövőt. Szóval nem haragudtam Hédire, amiért ez kiakasztotta. Végül is rendes volt, hogy szólt. Persze a saját szobám ajtaját azért nem kellett volna rám törnie. De mivel én ismertem a jövőt, nem volt okom aggodalomra. Biztos voltam benne, hogy szeptember 11-ig semmi nem rengeti meg a piacot, ezért olyat tettem, amit nem kellett volna.

Kép: Aha-Soft

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

css.php
Print