A lány és a síp

1995. volt, mármint az első, a tizenhat évvel ezelőtti, és a lány csak úgy ott termett a semmiből. Jött szembe, vagy állt az utcán, nem tudom. A Lánchídtól gyalogoltam a Tabán felé, emlékszem, amikor egyszer csak elém állt.

‑ Szia! ‑ mondta. Kedves volt, bár nem valami szép.

‑ Szia! ‑ Válaszoltam. Nem akartam azt kérdezni, hogy ismerjük-e egymást, mert ez hülye duma. És különben is, nem ismertük egymást.

‑ Szerencséd van, téged választottalak.

Hát bevallom, ekkor felállt. Mert mire másra gondolna az ember tizenkilenc évesen, amikor egy lány megállítja az utcán, és ilyeneket mond neki, mint hogy mindjárt lesmárolja, és aztán felhívja magához. Az arca nem volt különösebben szép, de azért ha így megállít egy csaj az utcán, csak nem mondasz neki nemet. Elkerekedett szemekkel néztem, és talán még a szám szélét is megnyaltam.

‑ Örülök, hogy jó a kedved ‑ folytatta. Tényleg jó volt a kedvem. ‑ Nem is sejted, mit akarok tőled, ugye?

‑ Hát, lenne egy-két tippem ‑ válaszoltam, és közben egyfolytában a melleit bámultam.

‑ Rosszra gondolsz. Nem a tested szerencsés ma, a lelked az. ‑ Ehhez egy kicsit késő volt már, de azért meghallgattam, ha már ilyen kedves volt.

‑ Az meg hogy lehet szerencsés?

‑ Adok neked valamit ‑ egyszer csak ott termett a síp a kezében. ‑ Egy varázssíp. Tedd el jól, és vigyázz rá. Ha egyszer majd úgy érzed, hogy vakvágányra futott az életed, fújj bele. Minden, amit addig tettél, elszáll a füttyel, és te újrakezdheted. Itt és most, mintha semmi sem történt volna.

‑ Ez valami vicc? ‑ Nem tudtam, hogy röhögjek vagy hajtsam el a lányt a fenébe. Talán drogos.

‑ Ne kérdezz semmit. Csak fújd meg a sípot, ha egyszer majd úgy érzed, szükséged van rá.

‑ De hát mi ez? És mikor fújjam meg?

‑ Tudni fogod ‑ mondta a lány, és már ott sem volt.

Álltam ott még egy pár percig, mert elég fura egy helyzet volt. Aztán zsebre tettem a sípot, és elindultam haza. Igazából bántott, hogy a csaj nem akart tőlem semmit. Csak a szexre gondoltam. Mi másra gondol az ember tizenkilenc évesen?

A sípot eltettem, és hazamentem. Nem szóltam senkinek az egészről. Talán csak álmodtam, kitaláltam, és a többiek hülyének néznének miatta, ha megemlíteném. A síp persze ott volt, ott lapult a fiókban, akárhány íróasztalom is volt azóta. Mindig arra emlékeztetett, hogy mégsem én találtam ki ezt a történetet. De talán tényleg drogos volt a lány, és csak egy vacak fadarab, amit adott. Úgy döntöttem hát, senkinek sem beszélek róla, és magam is megpróbáltam elfelejteni.

A többit már tudod. A síp emléke vissza-visszatért, csak nem tudtam szabadulni tőle. Amikor pedig úgy éreztem, hogy minden ellenem esküdött, hogy nincs már kiút, akkor eldöntöttem, ez az a pillanat. 2011. volt, ősz. Talán mindenkinek vannak ilyen pillanatai, de talán nincs mindenkinek sípja. Vagy mégis van, de ők sem mondják senkinek.

És most ott ültem, a Lánchíd utca egyik házának kövén, és meredtem magam elé. 1995. volt, újra. Fél órával korábban még tizenhat évvel később volt, már ha érted mire gondolok. De most tizenkilenc éves voltam újra, és fogalmam sem volt, hogy az előző tizenhat év megtörtént-e vagy sem. Bár mivel emlékeztem mindenre, valami mégiscsak igaz lehetett belőle. És ha úgy igazán rágondoltam arra a tizenhat évre, akkor nem volt semmi kedvem újraélni. Ha tehettem volna, biztosan máshogy csinálom. Máshogyan alakítom az életem.

Ott ültem a lépcsőn, és akkor egyszer csak belém hasított a felismerés. Hiszen ez az! Hiszen éppen ez az, ami most történik velem! Tehetem, másképp csinálhatom! Máshogyan alakíthatom az életem!

Hú! Ez aztán kemény. Tizenkilenc éves lettem, és újból előttem az élet. Azt csinálok, amit akarok! Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mi lesz az.

Kép: Deleket (Jojo Mendoza)

Ezt olvastad már?

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük