Életem során többször fellángolt bennem a vágy, hogy író legyek. Ki tudja, talán az tűnt olyan vonzónak ebben, hogy íróként az ember bármikor saját világot teremthet magának. Mesebeli vagy egészen valóságos lényei káprázatos, saját életre kelhetnek fantáziaország domboldalain.
Aztán ahogy elkezdtem írni, a fantáziavilág minden erőfeszítésem ellenére élettelen maradt. A mesebeli lények nem keltek életre, a valóságosak egyáltalán nem tűntek valószerűnek. Száraz, unalmas, élettelen alakok voltak egytől egyig, akikkel még nekem, a megalkotójuknak is nehezemre esett azonosulni. De vajon mi volt a baj? Hiszen ezek a szereplők mindent pontosan az előre eltervezett vázlat szerint csináltak. Mozdulatról mozdulatra úgy viselkedtek, ahogy azt korábban már jó előre és jó alaposan kigondoltam. Élni mégsem akartak igazán…
Aztán sok, írásról szóló könyvet olvastam el. Szinte mindegyikben szóba került, hogyan kelnek a szereplők maguktól életre. Az író nem tervez velük, csak szabadjára engedi őket. Nem a saját tetteit vagy gondolatait, hanem a szereplői reakcióit, vágyait veti papírra, és azok onnantól kezdve élik a saját életüket. Micsoda ostobaság!, gondoltam. Hogyan lehetnek azok az én szereplőim, ha azt csinálnak, amit akarnak? Egyáltalán, hogyan tehetné az én fantáziavilágom szülötte, egy író szereplője azt, amit ő akar, amikor a valóságban nem is létezik? Hiszen tetteinek sorát is én vetem csak papírra!
Egyszer azonban ültem a gép fölött, és írtam. A vázlatban szépen ki volt tervelve, hogy mi a következő lépés. De valami azt diktálta belülről, hogy a szereplőm ott és akkor mégsem ezt tenné. Abban a helyzetben máshogy cselekedne. És én engedtem a csábításnak. Egyszerűen hagytam, hogy az ujjaim leírják azt, amit fantáziavilágom szereplői tenni kívántak. És láss csodát! Ettől a perctől valóban egytől egyig életre keltek! Saját gondolataik lettek. Valódi ember módjára reagáltak az élet dolgaira, és ettől félelmetesen valószerűvé váltak. De mégis az enyémek voltak. Jobban, mint bármi, mert én alkottam meg őket. Én voltam az, aki életet lehelt beléjük, aki megadta a kezdő szikrát a létezésüknek.
Manapság divat, hogy az embernek ne legyen gyereke. Elkötelezettség, felelősség, pénzhiány és egyéb nehézségek a szokásos indokok. „A pénz, amiből két ember megél, talán nem lenne elég háromnak vagy négynek.” „Hová tűnik a saját szabadságom, ha napi huszonnégy órában, heti hét napban leköt a gyerek?” „Mi lesz a karrieremmel?”
De kérdem én; vajon nem lapult-e valaha egy fantáziavilág mindannyiunk fejében, amíg mi magunk gyerekek voltunk? Vajon nem volt-e örök és megingathatatlan a hitünk abban, hogy lesz valami, amit megalkotunk, és túlél majd minket? Mert jól tudom, efféle gondolatai nem csak egy írónak lehetnek. Hát nem lehet, hogy a wellness hétvégék, a munkahelyi előléptetés, a menő éttermek és a mindig-eggyel-nagyobb-és-laposabb TV-k világában csak éppen a lényeg marad el? Mert a wellness hétvége, az éttermek, de még a nagy képernyős TV is kétségtelenül nagyon jó dolgok. De ugyan miféle álomvilágot képesek ezek bárki számára teremteni? Hol hirdetik majd húsz, száz, vagy ezer év múlva, hogy itt voltunk?
Amikor az embernek gyereke születik, maga is íróvá válik. Az élet írójává, aki képessé válik a saját szereplőgárdáját mozgatni. A gyerekek lesznek azok a szereplők, akik megtöltik élettel az addig is színes, de talán mégis kissé fantáziátlan világunkat. A mi szereplőink ők. Testük a mi testünkből való, létük a mi gondolatainkban fogalmazódott meg először. Mi teremtettük őket, de megszületésük pillanatától fogva oly tiszta egyéniségként építik tovább a saját világukat, amit bármelyik író megirigyelne. Amikor sírnak, a mi sírásunk az, de egyben tisztán az övéké. Amikor nevetnek, a mi örömünk az, és egyben az övéké. Állunk előttük, nézzük őket, és nem tudunk betelni a gondolattal, hogy belőlünk származnak, de mégis mennyire saját maguk!
Amikor meghalok, boldogan szeretnék visszatekinteni arra, amit magam mögött hagytam. Sok ilyen dolog lesz, de ezek közül az egyik, amire igazán büszke leszek, a gyerekeim, az unokáim, az ő gyerekeik és unokáik lesznek. Tudni fogom, hogy az a világ, amelyben ők élnek majd, amelyet ők teremtenek majd maguknak, legalább egy kicsit nekem köszönhető. Én indítottam el őket az úton. De az ő világuk lesz az majd igazából, nekem már csak fantáziavilág, amelyet egészen olyanná varázsolnak, amilyenné ők szeretnék.
Mert ha ők nem lennének, a gyerekek, akkor egy nagy rakás kő, víz, és talán néhány növény vagy állat lenne az, semmi más, amelyre az évszázadok múltával visszatekinthetnénk.
Kép: Composed Volcano
A tevékenységeknek van visszahatása az azt végzőkre. Ismert tétel,hogy a termelő munkát leginkább fejlesztő, legforradalmibb ötletek a közvetlen munkavégzésnél keletkeznek.Nem az íróasztalnál!
Iskolai dolgozataim többnyire váratlanul többet kihoztak belőlem, mint ahogy vártam.
Leveleimben olyan fordulatok, ötletek születnek, melyek kimondottan az írási tevékenység termékei.
Előbbiekkel látok párhuzamot, azokkal a történésekkel kapcsolatban, melyek életemet vezették. 80 évesen ki kell jelentsem, hogy életünk útja megtervezhetelen. Ebből a felismerésből származik: Isten útjai kifürkészhetetlenek – mondás,A gyerekvállalással kapcsolatos megállapításom az, hogy feladatunk a kicsik létrehozása. A felnevelés mikéntjét az élet magával hozza.
Érdekes volt, hogy amikor a legtöbb pénz kellett a gyermekek (3) önállósodását, házasodását segítendő, akkor kerestem a legtöbbet.
<3 …. szélesebb nézőpontból minden lélekkel bíró teremtménye az az Első Alkotónak… elméjének teremtménye, gyermeke, de mind saját úttal.. ez a teremtőerő öröklődik az íróban… festőben… bárkiben, aki tovább teremt.. és nézetem szerint szunnyad a kőben (pl. kőképző mikroorganizmusok révén), növényben, állatban is, csak egy más minőségben él és tapasztal – hisz ezek is reprodukálódnak… "az élet él és élni akar" -Ady…
gyönyörű írás…, gyönyörű út…, gyönyörű hivatás… <3