Reggeli után mégis úgy döntöttem, hogy bemegyek az egyetemre. Anya egyszerű tanácsa megvilágosított ugyanis. Változtass azon, amire a legkevésbé vagy büszke. Ahogy rádöbbentem, hogy mit fogok másképp csinálni ebben az életben, hirtelen úgy éreztem, mintha ismét célja lett volna annak, hogy élek. Épp úgy, mint előző tizenkilenc éves koromban.
De ne menjünk ennyire előre. Ahogy a lehetőségek kapuja gondolatban megnyílt előttem, más miatt is lelkes lettem. Hirtelen elkezdtem vágyni azokra az emberekre, akikkel ebben az időben lógtam. Mármint kilencvenötben, az előző életemben. Nagyon erős érzés lett úrrá rajtam. Meg akartam tapasztalni, újra akartam élni a saját múltamat. Valami furcsa izgalom fogott el, és már alig bírtam kivárni a pillanatot, amikor a haverokat újra láthatom. Tizenkilenc évesen, úgy, ahogy már egy ideje nem volt szerencsém hozzájuk.
De még ennyire se menjünk előre. Be kell vallanom, bár nem vagyok egy hiú ember, de reggel először másfél órán át a tükör előtt álldogáltam. Apám rángatott ki a fürdőszobából, mert már majdnem elkésett a munkából. Én meg a látványban gyönyörködtem, merthogy volt miben. Na persze ne gondolj semmi extrára, sosem voltam egy nagy testépítő. Csak vedd elő a tizenkilenc éves fényképedet ha már elmúltál harminc, egész alakosat hogyha van, és gondolj bele, hogy egy varázsütésre az néz vissza rád a tükörből.
Hát öregem, megmondom őszintén, jó ideig csak bámultam és tapogattam magam. Most értettem meg, hogy a csajok miért aggódnak ennyire az öregedés miatt! A pocakom eltűnt, az izmok feszesebbek voltak a karomon, és még a szemem is mintha jobban ragyogott volna. Olyan élettel teli volt, vagy hogy is szokták ezt mondani. A hajszálaim kivétel nélkül feketék voltak. Nem tudom, hogyan csinálta az a lány a síppal, de az ősz hajszálaim mind eltűntek. Még a farkam is mintha erősebbnek mutatott volna. Bár bevallom, azt a harmincas éveimben már nem nézegettem annyit, hogy erre biztosat mondjak neked. De a vonásaim biztosan megfiatalodtak, és optimista mosoly ült ki az arcomra. Jó volt a tükörbe nézni! Hát ez lettem volna tizenkilenc évesen? Életvidám, tele energiával? Semmit sem sejtve a jövőről, ami mindezt lerombolja?
De a jövő igazából nem keserített már el, sőt. Örültem, hogy ismét az az életvidám fiatal vagyok, aki egykor voltam, ráadásul egy felnőtt minden tapasztalatával. Kell ennél több a sikerhez? Alig vártam már, hogy elkezdődjön az új életem, és végre boldog legyek.
Amikor apám kirángatott a tükör mögül, felöltöztem, és elindultam otthonról. A régi fajta, zörgős villamossal döcögtem végig a Bartókon, majd át a Szabadság-hídon. A Közgáznál leszálltam, de valamiért úgy éreztem, hogy az egyetem előtt nem hagyhatom ki a Nagyvásárcsarnokot, így bementem.
Odabent aztán nem találtam semmi különöset, csak amire 2011-ből emlékeztem. Kilógatott téliszalámik meg kalocsai paprika-füzérek az egyik oldalon, zöldségesek és hentesek a másikon.
De egyszer csak megakadt a szemem valamin. Pár másodpercig dörzsölgettem, mert nem akartam elhinni, hogy jól látok. 4,90. Ez volt kiírva a pultra, ahol a péksüteményeket árulták.
‑ Tessék mondani, mi ez a szám? ‑ kérdeztem az eladót, aki erre olyan ferde szemekkel nézett rám, hogy rögtön rájöttem, még német turistától sem hallott ekkora hülyeséget korábban.
‑ Milyen számra gondolsz, fiam? ‑ Nem tudom, de valahogy ez meglepett. Harmincöt évesen már-már hozzászoktam, hogy egy üzletben magázzanak.
‑ Hát ez a négy-kilencven, ami oda van írva.
‑ Annyiba kerül a zsemle. Nem látod?
Nyeltem egyet. Merthogy láttam, de nem hittem.
‑ És kapok vissza tíz fillért is?
‑ Na ne szórakozz itt velem, öcsi! A’sszed én lenyúlom a vevőt? Visszakapod a tíz filléredet, nyugi lehetsz! Kérsz zsemlét vagy nem?
Megmondom őszintén, azért ennél valamivel kedvesebb fogadtatásra vártam. Visszajövök a múltba, aztán leöcsiznek?! Talán a korom tette akkoriban, de mintha 2011-ben már nem beszéltek volna ennyire bunkón velem az eladók. Vagy csak most fogtam ki egyet, amelyiknek rossza napja volt.
De mivel zsemlét sem akartam, és a nézelődést is meguntam, otthagytam a vásárcsarnokot. Nyakamba kaptam a lábam, és nem futottam ugyan, de olyan gyors léptekkel mentem át az egyetemre, ahogy csak bírtam. Mert igazából már egyáltalán nem fértem a bőrömbe, hogy a tizenkilenc éves barátaimmal újra találkozhassak!
Kép: ArtMast