Keresztessy Mónika

Ibi után csak kóvályogtam az életben. Úgy éreztem magam, mintha egy ismeretlen, másik bolygón élnék. Semmi sem tűnt valóságosnak. A fák az utcán, az épületek, de még az emberek is mintha valamilyen idegen fátyol mögé bújtak volna.

Ibiék egy hét alatt összepakoltak, és Újév napján már repültek is. Az apja január 4-én kezdett, kapott valamilyen kémiai labort a kinti egyetemen. Én nem találtam a helyem. Ott voltam ugyan náluk minden nap, még a reptérre is kikísértem őket. Ibi esküdözött, hogy az igaz szerelme vagyok, csak néhány év és visszajön, addig meg kibírjuk távkapcsolatként. De én nem így képzeltem el az igaz szerelmet.

Mint akit pofon vágtak, és nem tudja hol van, bezárkóztam a szobámba. Nem érdekelt semmi. Nem olvastam, nem néztem TV-t sem, és nem szóltam senkihez. Ibi hívott néha, de nem mentem a telefonhoz. Rosszabb volt, mintha megcsalt volna. Nem akartam róla hallani. Úgy éreztem, ez az életem is darabokra tört, de valamiért mégsem akartam megfújni a sípot. Még nem. Az nem lehet, hogy nincs egy lány, csak egyetlen lány, aki énrám vár valahol?

Február közepére aztán átestem a ló másik oldalára. Remegve és őrült módjára faltam ismét a Romanákat. Úgy éreztem, nem volt értelme a napnak, ha nem olvastam ki legalább három füzetet. Újraolvastam az összeset, ami otthon volt, és egy gyűjtőtől megvettem a teljes sorozatot, egészen ’91-től. Erőlködve szólítottam meg minden lányt az utcán, az egyetemen, de még a boltban is. Egyszerűen szükségem volt valakire. Találnom kellett valakit, aki igazán szeret. Így akadtam Mónikára.

Önkéntes volt egy alapítványnál, és valami állatvédő szórólapokat osztogatott éppen a Deákon, amikor megszólítottam. Nem zavart el rögtön, mint az összes lány az elmúlt hónapban, amikor giccsesen nyálas és nyomulós szövegemmel letámadtam.

‑ Ha be akarsz vágódni nálam, akkor fogj meg egy adagot, és osztogasd te is ‑ mondta, és egyszerre a kezemben néhány száz, a kutyák kínzását elítélő szórólappal találtam magam.

Nem tudom, hogy Mónika mennyire volt érzelgős. Talán ha majd egyszer újra élek, megkeresem és kiderítem. Mert én már annyira a füzetek és az igaz szerelem hamis mámorában úsztam, hogy talán nem is láttam, mi történik körülöttem. De ő szóba állt velem, kedves volt, és biztosan bejöttem neki. Elosztogattuk a szórólapokat, sétáltunk, elviselte az érzelgős dumámat, és még aznap este lesmárolt. Úgy éreztem, szerelmes vagyok. Ismét.

A kapcsolatunk két hónapja tartott, amikor a Bem-rakparton sétáltunk. ’99 tavasza volt, május, és az emberek egyre inkább az új évezred lázában égtek. Ahogy már mondtam, engem ez nem nagyon érdekelt. De a folyó vízén tükröződő napfény, az ezer színű virágokba borult fák, az ölelkező párok látványa és a madarak vég nélküli csicsergése hirtelen sok lett. Egyszerre jött elő emlékeimből az összes giccs, amit az előző négy évben magamba tömtem. Az összes hazugság, amit megpróbáltam magammal és a világgal elhitetni a saját érzelmeimről.

‑ Mónika! ‑ megfogtam a kezét, és a szemébe néztem. Szép barna szemei voltak. Őszintén sajnáltam azért, amit mondani készültem. Többet érdemelt, tudtam jól. ‑ Ne haragudj rám, de nem bírom.

‑ Mi a baj Krisz?

‑ Elegem van az egészből.

‑ Csak nem belőlem? Mondd meg nyugodtam! Tudod, hogy szeretem, ha őszinte vagy.

‑ Nem, dehogy. Veled van a legkevesebb baj. Mármint úgy értem, egyáltalán nincs baj veled. Ne haragudj.

‑ Akkor mi az?

‑ Egyszerűen elegem van az egészből. A madárcsicsergésből, a tavaszból, a napsugárból. Az egész giccsből, amit csak azért találtam ki, hogy megtaláljam az igaz szerelmet. De ez nem én vagyok!

‑ Nekem nem kell a giccs, Krisz. Jó vagy anélkül is!

‑ Tudom. Vagy legalábbis gondolom. Te olyan jó ember vagy. De nem hozzám való. Vagy legalábbis nem ebben az életben…

‑ Ezt most hogy érted?

‑ Mónika, ne haragudj rám. Nagyon bírtalak, szerettelek is, de ez most nem fog menni. Talán meg foglak keresni egy másik életben, valamikor, de nem most. Mert most úgy érzem magam, mintha folyton megcsalnálak. Nincs senki más, ne aggódj, csak lelki értelemben gondolom. És te ezt nem érdemled meg.

‑ Miről beszélsz Krisz? Szakítani akarsz? Én azt is túl fogom élni, ha neked úgy jobb. De mondd el, hogy mi bánt!

‑ Nem tudom, hogy szakítás-e. Talán az. De megkereslek egyszer még, ígérem. És nem tudom, hogy mit fogsz abból látni vagy érezni, amire most készülök. De muszáj megtennem. Egyszerűen muszáj megtennem. Bocsáss meg nekem, kérlek.

Fogalmam sincs, Mónika értett-e bármit is abból, amit mondtam. Talán nem. Talán az egész csak az én fejemben történt. Nem tudom, talán sosem fogom megtudni, hogy mi lesz azokkal, akik ott maradnak, miután én megfújom a sípot. Élik-e tovább a saját életüket, látnak-e engem eltűnni, vagy éppen ők tűnnek el a ködben, és válnak semmi mássá, csak az én emlékeimmé.

Mert akkor ez történt. Elővettem, és megfújtam a sípot. Ott, a napsütéses Bem-rakparton, Mónika kezét fogva.

Kép: Aha-Soft

Ezt olvastad már?

4 Comments

  1. J

    Nincs tovàbb???

    Reply
    1. Szilágyi Balázs (Post author)

      Egyelőre nincs. 🙂

      Reply
  2. Évi

    Ez egy ZEN történet. Tetszik.
    A hang kiüti az összes gondolatot ami beszippantja az elmét. A gondolkodás ami pörgeti, magába fordítja, míg végül teljes cselekvésképtelenségbe taszítja lefagyasztja az elkeseredett humanoidot. Hogyan tovább? Hányszor kell még padlót fogni? Mi értelme? És akkor jön a hang… visszazavar a jelen pillanatba egy pillanatra, hogy kapjunk egy kis levegőt, hogy ne sajnáljuk már magunkat.
    Nem is lehet addig felállni míg bele nem döglött egy kicsit az a halálfélelemtől rettegő ego. A hang az új élet. A teremtő szava.
    A hang után talán egy új időszámítás kezdődik. Most.
    Itt és MOST kezdődik az élet.
    Egy új születésnap! 🙂

    Reply
    1. Szilágyi Balázs (Post author)

      Nagyon örülök, hogy tetszik! 🙂

      Reply

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük