Ismerős arcok

A Közgáz épülete teljesen olyan volt, mint tizenhat évvel ezelőtt. Bár ez most inkább vicc, hiszen éppen tizenhat évvel ezelőtt van most. De a folyosók, a bútorok mind ismerősek voltak, mintha csak haza jöttem volna. Ezen mondjuk nem lepődtem meg különösebben, mégiscsak öt évet töltöttem itt az életemből. Az előzőből. De arról fogalmam sem volt, hogy merre lehet az évfolyamom. Mivel kérdezősködni nem akartam, leültem egy székre, és inkább megvártam a szünetet.

A rengeteg ember egyszerre özönlötte el az aulát. Föltorlódott a sor a büfénél, megteltek az asztalok csinos, fiatal lányokkal meg rájuk hajtó fiúkkal. Én meg, mint az a bizonyos gólyafos, úgy kóvályogtam körbe-körbe, mert egyetlenegy arcot sem ismertem. A sok ezer fiatal között úgy éreztem magam, mintha egy számítógépes játék útvesztőjébe csöppentem volna, telis-tele ismeretlen lényekkel, amik mind csak az én véremet akarták kiszívni.

Vagy legalábbis azt éreztem. Mert mégsem akartak ezek nekem semmi rosszat. Nem sokkal később aztán, amikor a fejem már annyira zsongott, hogy éppen azon gondolkoztam, itt hagyom az egészet a fenébe, egy fiatal srác állt meg velem szemben. Döbbent arccal nézett rám.

‑ Te meg mit szívtál az este? ‑ kérdezte. Fiatal volt, nagyon fiatal.

‑ Öööö… ‑ fogalmam sem volt, ki ez vagy mit akar. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hozzám beszél. Meg kellett támaszkodnom a falon, mert még mindig kóválygott a fejem.

‑ Öcsém, Krisz ne csináld! ‑ folytatta. ‑ Hol jártál te az éjjel, ahol ilyen cuccot osztogatnak?

‑ Te ismersz engem? ‑ kérdeztem zavartan. Bár mintha láttam volna már őt valahol. De hol?

‑ Te totál be vagy szívva bakker! Mit toltál tegnap? Ne csessz ki velünk, kihagytál egy ilyen buliból?

‑ Gabó, hát te vagy az?! ‑ Akkor ismertem meg. Hihetetlen! A Gabó volt az, csak vagy húsz évvel fiatalabb kiadásban. Akarom mondani… ‑ Gabó, tényleg te vagy az!

‑ Naggyon durva! ‑ Szólalt meg ekkor egy másik srác a Gabó mögül, akit eddig nem vettem észre. Mind a ketten egymásra néztek, és a fejüket ráztak.

‑ Laci! ‑ örültem meg neki. ‑ Szelei Laci! Ez meg te vagy! Te jó ég, meg se ismertelek!

‑ Totál kómás a csávó! ‑ bólogattak elégedetten mind a ketten. ‑ Na gyere csak Krisz, beszélgessünk el arról a tegnap éjszakáról! Miből hagytál te ki minket?

És a fiúk átkaroltak, aztán elrángattak a büfébe. Én meg magyarázkodhattam. Mert mi mást tehettem volna, amikor ők azt hitték, hogy a világ legjobb anyagát szívtam előző este? Meséljem talán el nekik, hogy amikor utoljára találkoztunk, kétszer ekkora hasuk volt, és meglett családapák voltak mindketten? Nem, azt nem tehettem. Nem beszélhettem nekik a sípomról, a jövőről.

De a nap végül szépen eltelt, hamar kimagyaráztam magam. Betoltam egy üveg bort az éjjel, hazudtam nekik. De bejött. Miután kikáromkodták magukat, hogy miért nem csörögtem rájuk, és hívtam át őket is inni, már szent volt a béke. Lényegtelen dolgokról beszélgettünk, de én nagyon élveztem. Emlékszem, amikor nyolcvankilencben anyával kimentünk Bécsbe mikrót venni, akkor vigyorogtam így. Először jártam nyugaton, és olyan mindegy volt, hogy mit látok. Csak néztem, mint a tejbetök, és minden szép volt. Hát valahogy így éreztem most is. Lelkesen ittam a szavaikat, és örültem, hogy mellettük vagyok. Jól éreztem magam. Újra találkoztam a barátaimmal. Úgy, ahogy legutóbb tizenhat éve. És egyre lelkesebben néztem az új életem elébe!

Kép: Aha-Soft

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.