Anya

Anya. Ő volt az egyetlen, aki ebben a helyzetben eszembe jutott. Kihez forduljon az ember nehéz helyzetben, ha nem a saját anyjához?

Ösztönösen a zsebemhez kaptam, hogy felhívjam, de a telefon még mindig nem volt ott. Most már azért nem lepődtem meg ezen annyira, mint az előbb. ’95-ben nem is volt még mobil talán, lassan rájöttem. De hogyan telefonáltunk akkor? Egy pillanatra végig kellett gondolnom, de aztán eszembe jutottak a telefonfülkék. Hú de régi cuccok ezek öregem! Kerestem egyet, de kártyás volt. Hát ha valami, telefonkártya az biztos nincs nálam. Továbbmentem, néhány sarokkal arrébb volt egy másik. Egy kék, amibe pénzt kell dobálni.

Belenyúltam a jobb zsebembe, és elővettem az aprót, amit találtam. Ránéztem, de valami idegen pénz volt az. Hogy kerül a zsebembe? De ez is leesett. Akkor még régi pénzek voltak. He-he, de régen láttam már ezt a sárga tízforintost! Bedobtam a telefonba, és elfogadta. Ez jó! Vonal is volt, tárcsáztam anyát, de azt mondta, nincs ilyen szám. Megváltozott volna talán? El kellett gondolkoznom, mielőtt rájöttem. Régen egyessel kezdődött a számunk. Megpróbáltam azzal is. Kicsöngött.

‑ Tessék! ‑ szólt bele az ismerős hang, kicsit álmosan. Nem tudom, de most valahogy nagyon jól esett anyát hallani.

‑ Anya!

‑ Kriszikém! Jól vagy? Nincs semmi bajod? ‑ kissé ijedtnek tűnt.

‑ Mi bajom lenne?

‑ Hát csak meglepett, hogy hívtál. Nem lett baj a tüntetésből?

‑ Miféle tüntetésből, anya?

‑ Jaj Kriszikém, ne játszd már az eszedet. Hát a tüntetésen voltatok, vagy nem?

Valami bekattant. Eszembe jutott az a nap. Persze, hogy a tüntetés! Bokros csomag, tandíj. Éppen tüntettünk a pesti oldalon, aztán meg kocsmáztunk. Utána gyalog mentünk át a Lánchídon. Este volt már, késő este. A Kövér Tomi – istenem, azt már ekkor is ismertem? -, a Gabó meg a Laci. Ott Budán elváltunk, ki-ki ment a saját irányába. Én a Móricz felé. És akkor jött szembe az a lány a síppal.

De hiszen akkor ez most történt, talán csak néhány perce, jutott eszembe. Odakaptam a zsebemhez, és a síp benne volt. Szóval már megkaptam. Már találkoztam a lánnyal. Gyorsan megnyugtattam anyát, hogy nincs semmi baj, és lecsaptam a telefont.

Nyakamba kaptam a lábam, és iszonyatosan futottam, hátha elérem még a lányt. De hiába, nem volt már ott. Senki sem volt ott igazából. Az utca kihalt volt, néhány őskövület autó járt csak rajta. Leültem egy ház lépcsőjére, hogy kitaláljam, mit csináljak. De semmi sem jutott eszembe. Így végiggondoltam, hogyan is került hozzám az a síp tizenhat évvel, vagy talán csak néhány perccel ezelőtt.

Kép: Mattahan (Paul Davey)

1 Comment

  1. web submission

    Páratlan téma, nagyon érdekes számomra))))

    Reply

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.