A tőzsdebumm és az arany élet

Sanyi apjával először ’95 júliusában találkoztam, a siófoki nyaralójukban. Vagy palotájukban, vagy minek nevezzem azt a négy szintes épületet, ahol csak a medencéhez akkora szobát építettek, hogy szerintem az egész lakásunk belefért volna kétszer.

Itt derült ki, hogy nem csak a Sanyinak, az apjának is bejöttem.

‑ Szóval mi a véleményed a Bokros csomagról? ‑ kérdezte az öreg, amikor a közösen elköltött ebéd után a medencéjük partján kortyolgattunk valami iszonyú drága konyakot. Mondjuk először azt nem értettem, hogy miért kellett nyáron Siófokon egy zárt medence mellett üldögélni, de ha nekem ilyenem lenne, lehet én is azt nézném és nem a koszos Balatont.

‑ Ez a csomag most megrengette az átlagemberek hitét ‑ én ilyen okosan válaszoltam ‑, de a magyar gazdaságnak olyan jót fog tenni, hogy azt szerintem még kevesen látják. Aranyévek jönnek.

Hát ezt elég nagy önbizalommal mondtam. Mert hogy én tudtam. A Sanyi apját meg lenyűgöztem. Ő vérbeli kommunista volt, úgy privatizálta össze a pénzüket. Szóval neki talán elég volt annyit mondani, hogy a Bokros jól csinál valamit. Merthogy a Bokros meg szocialista volt, az meg egészen közel áll a kommunistákhoz.

‑ Honnan vagy ebben ilyen biztos, Krisztiánom? ‑ kérdezte.

‑ Nekem elég jó orrom van a gazdasághoz, kedves András. Nem is tudom, hogy mondjam, de nem érdekel, merre mennek a tömegek. És általában elég jó eséllyel megjósolom, ha a piac föl vagy le fog menni. Most pedig fel fog menni, erre mérget mernék venni.

A Sanyi apjának nem kellett más. Bandi bá, merthogy innentől így szólíthattam, a szárnyai alá fogadott. Persze pénzt azt nem osztogatott, a gazdagok nem szoktak, de nem is kellett. Innentől ment minden, mint a karikacsapás.

A decemberi MOL jegyzésnél még sorban álltam éjjel a Móriczon az OTP előtt, de két évvel később, 1997. novemberében a MATÁV jegyzésnél már nekem álltak sorba a szegény bölcsész egyetemisták. Összesen 223-an, az ország minden városában.

Pintyő Bandinak, mert azóta már letegeződtünk, igencsak bejött a kereskedési stílusom. Merthogy az egyszerű volt. Tudtam, hogy minden felfelé fog menni, ezért még a hurráoptimista általános gyakorlatnál is jobban bele mertem vágni mindenbe. Bármit megvettem, ami részvény volt, és bárkitől bármilyen kamatra elfogadtam pénzt, hogy még több részvényt vehessek. Az öreg Bandi olyan embereknek mutatott be, akikhez előző életemben esélyem sem lett volna bekerülni. Miniszteri biztosokkal, tanácsadókkal, sőt egyszer-kétszer miniszterekkel vacsoráztam.

Az irodánk az Astorián volt, 476 négyzetméter. A legfelső szinten, ahonnan jól látszott a város. Több ezer egyetemista pénzét kezeltem és dupláztam meg sokszor néhány hónap alatt, akik emiatt afféle helyi istennek tartottak. Na persze szigorúan feketén mindezt, mert sem képzettségem nem volt arra, hogy mások pénzét kezeljem, sem adót nem akartam fizetni. De akkoriban ez így ment mindenhol, és Pintyő Bandi csendestárs mellett nem is kellett a dologtól igazán tartanom, tekintettel persze a kiváló kapcsolataira.

Olyan életem volt, amilyet álmodni sem mertem volna. ’98 nyarán kezdtek el a merészebb magyarok a nemrég még szétlőtt Horvátországba járni, én akkor már Bali szigetén és Hawaii-on nyaraltam két-két hetet. Visszafelé megálltam New Yorkban, és felmentem az Ikertornyok tetejére, hogy még utoljára hadd gyönyörködjek a látványban. Persze erről senkinek sem szóltam, mármint hogy azokat le fogják rombolni, mert még azt hihették volna, hogy valami közöm van a dologhoz.

Otthon mindenki a tenyeremből evett. Aki meg nem, az nem érdekelt. Az öreg Bandi meg a pénzem hátszele elég volt ahhoz, hogy senki se próbálkozzon ellenem tenni. Persze a ’98-as kormányváltástól tartottam egy kicsit, elvégre Bandi bá még az előző rendszer gyereke, de hamar rájöttem, hogy az öreg addigra már a másik oldalon is jó kapcsolatokat épített ki. Semmit nem éreztünk a politikai váltásból.

Imádtam a sípomat. Egy 24 karátos aranyból készített dobozkában tartottam az irodámban, és hetente többször is elővettem, hogy gyönyörködjek benne. Neki köszönhettem ezt az életet. Tudtam ugyan, hogy az isten úgy felvitte a dolgomat, hogy soha többet nem lesz rá szükségem, de azért mégis nagy becsben tartottam. Olyan volt nekem, mint Dagobert bácsinak az egydollárosa.

Nem volt mitől félnem. Ekkor már a tengerentúlon is kereskedtünk, és a dot-com bummból megsokszoroztuk a pénzünket. Mindegy volt, az ember mit vett. Ha el is feledkezett róla, pár hónap múlva ötször-tízszer annyi pénze volt. Amazon, Yahoo, Ebay, az átlag magyarnak akkor még ismeretlen cégnevek milliókat hoztak a konyhára. Dollárban.

Persze elővigyázatos is voltam. Tudtam 2001. szeptember 11-ről, még ha senkinek sem beszéltem róla. Tudtam, hogy összeomlás lesz, és készültem is a nagy napra. Elterveztem, az lesz az igazi kiugrásom. Onnantól már igazán a magam ura leszek. Mert hogy Pintyő Sanyi meg az apja is jócskán meggazdagodott velem együtt, így hát velük is osztoznom kellett. És nem mintha sajnáltam volna tőlük a pénzt, de azért szerettem volna még többet magamnak.

Már évekkel korábban elterveztem, hogyan fogok egy számukra meggondolatlannak tűnő, buta lépést tenni 2001. szeptember elején, amikor a feltörő piac közepén, mint aki megőrül, krachra játszva eladok minden részvényt, ami az enyém, meg még többet is. Már dörzsöltem a tenyeremet, amikor Sanyi és az apja megpróbálnak a lelkemre beszélni, könyörögnek, hogy ne játsszam el a saját pénzem. Aztán magam elé képzeltem az irigységtől sárgálló arcukat, amikor 12-én rájönnek, hogy ők vesztettek el mindent, én meg csak még gazdagabb lettem, és ha akarom, potom áron nagylelkűen felvásárolhatom az értéktelen bóvli részvényeiket, amiket pár nappal korábban még olyan nagy becsben tartottak.

De a sorsnak más tervei voltak velem.

Kép: Pascal THAUVIN

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

css.php
Print